gótikus hárfa

Claude Bioley svájci hárfakészítő mester a legelismertebb historikus hárfakészítők közé tartozik. Többek között a Chartres-i katedrális középkori instrumentáriumának is dolgozik, ahol a legkiválóbb hangszerépítőket hívják meg a katedrális épületén ábrázolt hangszerek rekonstrukciója céljából. A nekem készített hárfa mégsem egy adott ábrázolás alapján készült hárfarekonstrukció, hanem egyfajta prototípus: több, 15. századi ábrázoláson látható, ú.n. kontinentális gótikus hárfa alaki és technikai elemeit ötvözi.

Típusát tekintve 29 húros diatonikus hárfa. Hangterjedelme G-től háromvonalas D-ig terjed (mintegy 3 és fél oktáv). A félhangpárok közül egyedül H/B található rajta együttesen, minden egyéb módosított hang megszólaltatása áthangolást igényel, kromatikus játékra nem alkalmas. Hangja jellegzetesen puha, lágy, „kerek”. Különösen szép teltséggel szólnak a mélyebb tónusai. A hangszertest három különböző fából készült.

Egyéb különlegessége, hogy a húrlábaknál úgynevezett harpionok találhatóak. A harpionok (rezonátorok) tulajdonképpen olyan kis falemezkék, melyek pendítésekor súrolják a húrokat s ezzel úgy zöngésítik a hangot, hogy ezáltal a megszólaló felhangok megsokszorozódnak. Számos későközépkori leírás számol be arról, hogy a harpionos hárfa Európa-szerte elterjedt volt, sőt, bizonyos időszakban (14. század végétől a 16. század legelejéig) ez volt a legjellemzőbb hárfahangzás kontinensünk szárazföldi részén.

Ennek a középkor-végi „fejlesztésnek” valószínűleg az lehetett a célja, hogy a hárfa hangját mind hangerőben növelje, mind felhangokban gazdagítsa és egyben a játékot is lényegesen perkuzívabbá, ritmikusabbá tegye. A rezonátoros hárfa hangja bizonyára nagy népszerűségnek örvendhetett: még mielőtt Mersenne Harmonie Universelle című művében 1636-ban túlságosan "rusztikusnak" titulálta s ezzel egyben elítélte a rezonátoros hárfát, a hangszer-effekt már legalább kétszáz éve hódított kontinensünkön és a brit szigetvilágban.

Egy korabeli leírás tanúsága szerint:

Prágai Paulus Paulirinus /1460-as évek/

“Arfa est instrumentum trigonal enarvalibus cordis unguum percussione resonans…porrigens sonos ad longam distanciam, et longiorem quam quodcumque aliud instruemntum preter tubam organa et portatiwum.”

("A hárfa egy háromszög alakú hangszer, melyet a játékos oly módon szólaltat meg, hogy körmeivel közvetlenül a bélhúrokat pendíti meg... Hangja messzebbre száll, mint bármely más hangszeré, kivéve a trombitát, a (templomi) orgonát és a portatív orgonát.")

A harpionok megjelenése nagyjából egybeesik azzal az átmeneti időszakkal (kb. 15. század), amikor az eleinte igen apró (román kori) hárfákat egyre nagyobb építésű hárfák kezdik felváltani (egyfajta átmenet a középkori és a reneszánsz hárfatípusok között). Ezt a méretbeli változást a korabeli ikonográfia is szépen tükrözi.